Pár hete itt voltak a barátaink Magyarországról látogatóban. Egyik este a tengerparton ültünk Nusa Duán, beszélgettünk és vízipipáztunk. Az egész nap szuperül telt, medencéztünk, ettünk, ittunk, sétálgattunk, pihenős nap volt…
A kellemes, tengerparton ülős, hullámokat hallgatós, vízipipa füstös esténken megjegyezte az egyik barátunk, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy most itt ülünk együtt, és ezt csináljuk. Őszintén mondta. Látszott rajta, hogy hálás. Pedig nem csináltunk semmi különöset.
És akkor eszembe jutott, hogy nem vagyok elégszer hálás! Mert könnyű a jóhoz hozzászokni… És jón, nem a luxust értem, az nincs… nem is kell… Hanem hogy itt vagyok, ahol lenni akarok: Balin! Csak kiteszem a lábam, és lélegzetelállítóan szép rizsföldeket, naplementés tengerpartokat, pálmafákat, vulkán krátereket, és gyönyörű kultúrát, építészetet látok mindenhol! A gasztronómiáról, és az indonéz emberek vendégszeretetéről nem is beszélve!
De azt hiszem, most egy időre elég csodát raktároztam el ahhoz, hogy kitartson, míg vissza nem jövünk!
Ugyanis indulunk haza. Jó nagy kiterővel, de indulunk. Ausztrália, Új-Zéland, készítsd a hegyeidet, völgyeidet, bálnás óceánjaidat, mert jövünk!
Vélemény, hozzászólás?