Még nem is meséltem, hogy voltunk a Baturon túrázni. A Batur egy ma is működő vulkán. Legutóbb 20 éve tört ki. Ennek ellenére Balin az egyik legnépszerűbb program: Napfelkelte nézés a Batur tetejéről.
Érdekesség, hogy én most másztam meg először! Ennek az okát majd egyszer kifejtem!
Szóval ez a kirándulás általában úgy néz ki, hogy hajnal 1-2 óra körül felvesz a sofőröd a hotelban, odavisz a hegy lábához (hajnal 3 és 4 között érkezel), ott kapsz egy hivatalos idegenvezetőt, aki feltúrázik veled a vulkán tetejére (1717m), ez kb 2 órát vesz igénybe, zseblámpával kell végig menni, mert korom sötét van, fent megnézed a napfelkeltét (kb 6-kor kel fel a nap), rácsodálkozol, hogy milyen csodálatos is ez a világ, aztán továbbra is a vezetőd irányításával letúrázol egy hosszabb, de lélegzetelállítóan szép útvonalon.
Na ez nálunk nem egészen így zajlott… 4-en mentünk saját kocsival: az unokatesóm, Agus egy barátja, Agus és én. Este 10-kor indultunk Denpasarból. Már akkor sem értettem, hogy miért ilyen korán, de oké, legyen. Út közben felvettük Agus barátját egy másik városban, akiről kiderült, hogy nem bírja a hullámvasutakat. Pedig a Baturhoz vezető út elég tekervényes és hullámos, főleg ha Agus vezet, aki a napközbeni dugóban is 100-zal száguldozik, tehát éjjel, amikor senki nincs az utakon, 200-zal (Balin nincs sebességkorlátozás). Tehát be kellett iktatnunk egy hányás-szünetet a felkavarodott gyomrú barátunknak, de utána mintha mi sem történt volna folytattuk az utunkat. Aztán vesztettünk még egy kis időt a pontos induló helyszín megtalálásával, a belépő árának lealkudásával (Agus nem tudja elfogadni, hogy nekem a belépős helyeken rendes turista árat kell fizetnem, ezért mindíg intézkedik), de így is odaértünk kb fél 2-re. Kerítettek nekünk így hajnalok hajnalán egy vezetőt, rá még vártunk egy fél órát, de még így is csak hajnal 2 óra volt. Még ha tényleg 2 órát vesz igénybe a túra, akkor is fent leszünk 4-re a csúcson. Mit fogunk ott csinálni hajnal 6-ig?
Na mindegy, lesz ami lesz, elindultunk a felfelé vezető hosszú és meredek úton, csak a zseblámpáink fényében láttunk valamit. Minél magasabbra értünk, annál erősebb szél fújt és kezdett igencsak hideg lenni. Mikor felértünk a legmagasabb csúcsra, a csúcsok csúcsára, még csak hajnali 4 óra volt. Volt ott egy warung, természetesen még zárva. Csak mi öten voltunk az egész hegyen. Valószínüleg a többi látogató még csak most indult el felfelé a hegy lábától. Mondhatnám, hogy spirituális élmény volt és a nagy csöndben, a “világ tetején” magamba szálltam, számot vetettem az életemről, és hihetetlen felfedezésekre jutottam… de nem így történt! 2 óran keresztül ültem, vacogtam és dacoltam a fagyhalállal. Nem beszélgettünk egymással. Álmosak voltunk, fáztunk, és mindenki a maga módján csendben próbálta túlélni az elkövetkező 2 órát. Magunkra vettünk minden holmit, amit csak hoztunk, behúzódtunk a warung asztalainál lévő picikét védettebb helyre, de közben fülsiketítően visított a hideg szél. Annyira fáztam, hogy már nem éreztem az ujjaimat, de közben tiszta nyirok voltam a lecsapódó párától. Alig vártuk, hogy végre feljöjjön az a K nap!
Aztán végre feljött! Gyönyörű volt! Mégjobb lett volna, ha a szemgolyóim nem lettek volna befagyva… De így is szuper látvány volt. Akkorra már elég sokan voltunk fent a csúcson, a warung is kinyitott. Lehetett kapni forró teát. Aztán megjelentek az árusok, akik lávaköves karkötőket, meg hasonló vulkános cuccokat árultak.
Mi elindultunk lefelé. Egy teljesen másik útvonalon. Aki azt hiszi, hogy a napfelkelte a túra legjobb része, az várjon csak! Innen kezdődött az igazán lélegzetelállító látvány. Ahogy ereszkedtünk lefele a hegygerincen. Egy pici vékony földcsíkon, a sáv két oldalán szakadék a mélybe. Annyira jó volt!!! Tiszta extázis! Sokat járok túrázni, de eddig ilyet csak filmekben láttam. Ezért tutira megérte az egész!
Az út lefele hosszú és érdekes volt. Láttunk gejzíreket, majmokat, a vulkán kráterét… egy majom egy időre hozzám szegődött és a vállamon ülve élte velem az életemet.
Aztán becsatlakoztunk abba az útba, amin felfelé is jöttünk. Ez az egyetlen parkolóhoz vezető út. Itt nagyon összesűrűsödtünk a többi lefelé igyekvő emberrel. Libasorban mentünk le. Ez egy elég nehéz szakasz, mert szűk, meredek, és pici lávaköveken gurgulázik végig a talpad. Én Balin bárhol bármikor papucsba vagy szandiba vagyok 0-24. Szóval tényleg nagyon cipő ellenes vagyok ezen az éghajlaton, de ide senkinek ne jusson eszébe cipő nélkül jönni!
Hazafelé mindannyian bealudtunk az autóban, csak Agus volt végig fent és vezetett mint egy hős! Mégegyszer köszönjük Agus!
A story tanulsága: ne menjetek fel túl korán, mert odafagytok!
Másrészről viszont ez így sokkal személyesebb és kalandosabb volt, mint egy jól megszervezett túra keretein belül! Azóta is gyakran emlegetjük és nevetünk rajta!
Vélemény, hozzászólás?