Azt hiszem Baliról köztudott, vagy legalábbis, aki már volt Balin, vagy olvasott róla, azzal sokszor szembe jött a tény, hogy a helyiek mennyire nyugodtak, nem sietnek sehova és semmivel, nem idegeskednek, nem bosszankodnak, nem sopánkodnak… Nyugodtak!
Ami nem köztudott, és szerintem azok közül is kevesen találkoztak vele, akik voltak már Balin, hogy a helyieket mennyire nem zavarja semmiféle zaj! A „csendháborítás”, vagy a „nyugalmat megzavaró” fogalmak itt szerintem nem is léteznek. Nincs olyan, mint otthon, hogy kora reggel, meg esti órákban, nem fúrunk, nem hangoskodunk, ha a másik alszik, akkor próbálunk csendesebbek lenni, vasárnap füvet nyírni bunkóság, stb…
Itt a helyiek éjjel-nappal, hétköznap-hétvégén, az év 365 napjából 364-en (kivéve Nyepi napján) építkeznek, fúrnak, faragnak, hangosan énekelnek (amúgy ezt imádom), zenélnek, karaokeznak… minden, amit el tudtok képzelni!
Én ugye Balin töltött időm nagy részét helyiekkel töltöttem, szorosan köztük élve, így hamar hozzászoktam, hogy ha valaki reggel 5-kor kel, és ő az udvaron üvöltő zene mellett szeret készülődni, tevékenykedni, akkor az udvar körül lakó többi 50 ember is 5-kor fog kelni az üvöltő zenére. Vagy ha a családból valakinek este fél 12-kor jut eszébe gitározni tanulni, akkor hiába alszik már rajta kívül mindenki, ő akkor is este fél 12-kor fog nekiállni gitározni tanulni. És ezzel itt senkinek semmi gondja nincs!
Amihez még én sem szoktam hozzá, az tegnapelőtt történt… azon még nekem is kikerekedtek a szemeim. Meglátogattam egy régi barátnőmet egy másik városban, Tabanan-ban, náluk töltöttem a napot. 2 kisfia van, a nagyobbik 7 éves és ha ott vagyok, mindig velünk van (nem körülöttünk, nem a környékünkön, nem látóhatáron belül, hanem velünk). Mi beszélgetünk barátnőmmel, ő meg ott van kettőnk között és valamivel babrál, szórakozik. Ez még eddig oké, de tegnap előtti látogatásom alkalmával volt egy kb egy órás időtartam, amíg kettőnk között ült és cintányérozott. Nem viccelek, és nem valami játék-cintányér volt szivacsból, hanem rendes hangszer-cintányér! Kb 1 órán keresztül ütötte, míg mi beszélgettünk/próbáltunk beszélgetni, egymást alig hallva, néha még közelebb is hajoltunk egymáshoz, mert nem értettük mit mond a másik, de az egyszer se jutott „eszünkbe”, hogy „rászóljunk” a gyerekre, hogy esetleg befejezhetné, vagy máshol is csinálhatná… vagy valami… bármi! Nem, mert nem zavart “minket”.
Én szuper nyugodt és udvarias vagyok, ráadásul tisztelem a kultúrájukat, a szokásaikat, így eszem ágában sem volt rászólni, vagy a barátnőm gyereknevelési stratégiáját megkérdőjelezni, de már nem is tudtam odafigyelni a beszélgetésre, helyette csak ki akartam tépni a gyerek kezéből a cintányért es elhajítani, mint egy frizbit! Nagyon messzire!!
Cintányér… annyira belevésődött a dobhártyámba, hogy konkrétan még ma is hallom a hangját!
Alig várom, hogy vége legyen a melónak, hazamenjek és hallgassak egy kis építkezési zajt és éneklős jókedvet a szomszédból este 10-kor! 🙂
Vélemény, hozzászólás?