Fiatal koromban (mikor még ennél is fiatalabb voltam) óceánjáró hajón dolgoztam. Imádtam! Viszonylag sokáig, 5 évig ott ragadtam. Az első 2-3 évben annyira szerettem, hogy akár ingyen is csináltam volna. Erre mondják, hogy olyan munkát válassz, amit szeretsz, és akkor többé egy napot se fogsz dolgozni az életben… (Kár, hogy nem tartott örökké!) De én igazából nem (csak) a munka részét imádtam, hanem ott lenni… úgy az egészet.
Óceánjáró hajón nehéz elkülöníteni a munkát a nem-munkától, mert éjjel-nappal ott vagy. A munkahelyeden élsz. A lakhelyeden dolgozol. Kb sose vagy egyedül. A kollégáid a barátaid, és a családod egyben. Az idő felgyorsul, hihetetlenül sok inger ér folyamatosan. A hét minden napján 10-12 órát dolgozol (Papíron. Valóságban többet.) 6-8 hónapon keresztül. Kevés a szabadidő, unatkozni lehetetlen. Pörögnek az események.
A kollégák közvetlenek. Szívesen beszélnek arról, honnan jöttek. És nagyobb hajós társaságoknál jönnek ám a világ minden tájáról!
Nem csak beszélnek róla, de látszik is, hogy mennyire különbözőek a más-más kultúrából érkező emberek. És itt nem a kinézetre gondolok, hanem a viselkedésre, szokásokra.
Itt találkoztam „Balival” először.
Ugye mondtam már, hogy nekem Bali nem volt a bakancslistámon, hanem véletlenül keveredtem oda. Mondhatjuk úgy is, hogy nem én találtam Balira, hanem Bali talált rám.
A balinéz emberek aurája azonnal levett a lábamról. Még sosem láttam ennyire összetartó közösséget. Bolondosak és jókedélyűek voltak, miközben sugárzott belőlük a nyugalom, az alázat és egyfajta bölcs fölény.
Jól éreztem magamat a társaságukban. Ők, az „indonéz maffia” mindig együtt voltak, és én általában velük bandáztam. Szerettem velük dolgozni, velük ülni az ebédlőben, és velük lazulni munka után.
Tetszett, hogy kézzel esznek, „mert úgy finomabb az étel”, és hogy munka után átöltöznek sarongba, mert az kényelmesebb.
Érdekesnek találtam, hogy otthonról hozott sambal nélkül semmit nem tudnak megenni, „mert úgy nincs íze”, és hogy a „crew mess-ben” = a dolgozók ebédlőjében mindig felturbózzák a már kész ételeket valamilyen otthonról hozott furcsasággal.
Lenyűgöztek a kis szentélyeik a kabinjaikban, meg mikor ebédnél félreraktak egy kis adagot az ételükből, hogy feláldozzák az isteneiknek.
El se tudtam képzelni, hogy mikor egyszer majd elmegyek Balira, kb sokkot fogok kapni a gyönyörtől, mikor ezek az általam megszeretett kis dolgok ezerszeresre lesznek felnagyítva és a képembe nyomva. A szentélyek, az áldozatok, az ízletes ételek. A balinéz emberek, a közösség, az alázat, a nyugalom. És akkor erre még rájött a paradicsomi környezet!
Én tényleg az agyamat eldobom az extázistól, amit Balival kapcsolatban érzek. Mindenkinek kívánom, hogy legyen az életében egy olyan dolog, amiért annyira tud rajongani, mint én Baliért!
Az alábbi képeken én vagyok 13 évvel ezelőtt a kabinomban, és a hajóm (munkahelyem, lakhelyem) a Bahamákon.
Vélemény, hozzászólás?