Agus szerint én előző életemben balinéz voltam, mert annyira természetesen mozgok az ő világukban. Nem akadok ki a néha eléggé más körülményeken, mint amikhez hozzá vagyok szokva, nem vagyok finnyás, és minden furcsaságot megeszek. Néha még azt is megeszem, amit ő túl zsírosnak vagy bőrösnek talál és otthagy a tányérján. Múltkor egy nagy darab chilit hagyott meg, de én nem figyeltem, azt hittem egy darad hús… hamm bekaptam, majdnem meghaltam! Mikor Agus rám nézett és látta hogy valami nincs rendben, lenézett a tányérjára és látta hogy eltűnt a chili, egyből összerakta a képet és ‘aggódva megkérdezte, hogy mivel enyhíthetné a fájdalmamat’… helyett: annyira nevetett, hogy majdnem ő is megfulladt.
Na mindegy, visszakanyarodva az eredeti mondanivalómhoz: A balinézeknek van egy nagyon jó szokásuk, ami náluk alap, és rám sajnos nem igaz, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezen változtassak.
Ők irigylésre méltó harmoniában élnek. Elfogadják, hogy vannak jó és rossz dolgok, és az egyik nem létezik a másik nélkül, és nem próbálnak meg ezen változtatni.
Balit az Istenek szigetének is hívják, nem csak a sziget gyönyörű természeti adottságai miatt, sokkal inkább azért, mert a balinézek úgy tartják, hogy a Föld az istenekhez és az ősök szelleméhez tartozik. Ők megengedik nekünk embereknek, hogy használjuk, cserébe azt kérik tőlünk, hogy tartsuk fenn az egyensúlyt rajta.
A balinézek minden nap leróják a tiszteletüket és áldozati ajándékot mutatnak be az isteneknek, de ugyanezt teszik a démonokkal is. Mert mint mondtam, elfogadják, hogy vannak rossz dolgok, démonok. Nem próbálják meg elűzni, megsemmisíteni őket, mert tudják, hogy az lehetetlen, hiszen részei az univerzumnak. Viszont minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy annyira bolgoggá tegyék a démonokat, hogy azok “csendben maradjanak” és ne okozzanak nagyobb problémát.
Én nagyon nehezen fogadom el a rossz dolgokat. Nem bírom a rossz indulatot, az igazságtalanságot, az emberi hülyeséget, és ami a legrosszabb, hogy nem bírom azokat a dolgokat, amiken akarok, de nem tudok változtatni. És mikor ezeket tapasztalom, teljesen eluralkodik rajtam a tehetetlen kétségbeesett düh, sőt van hogy napokra megbénít. Nem tudom kiverni a fejemből, nem tudok másról beszélni, és teljesen kifordulok önmagamból.
Csak hogy egy nagyon egyszerű példát említsek:
Augusztusban, mielőtt kijöttem Balira, beteg lettem. Valami fura nyavaja. Egyik napról a másikra jött és olyan fura tüneteket produkáltam, hogy az orvosok csak 1,5 héten keresztül ide oda küldözgettek minden nap, mert nem tudták mi bajom van. 1,5 héten kersztül minden nap órák hosszát ültem (kidőlve feküdtem) különböző kórházakban és rendelőkben, esténként meg a wc fölé görnyedve hánytam. Közben Agus velem volt Magyarországon… a vakációján… Annyira szarul éreztem magam, hogy 5 hónap különlét után végre együtt vagyunk, nyár van, nem dolgozunk, mehetnénk ide-oda, de én beteg vagyok és ráadásul nem egy megfázás vagy egy gyomorrontás, hanem valami istentudja mi és mikor lesz vége!!! Szóval annyira le voltam súlytva, hogy ez miért történik velem és miért pont most, hogy nem csak fizikailag szenvedtem, lelkileg is teljesen padlón voltam.
Agus, ezzel szemben így reagált az esetre: “Nézd a jó oldalát! Olyan sok orvosnál voltál, olyan sok vizsgálaton, ha a jövőben valakinek lesz hasonló problémája, akkor el tudod neki mondani a tapasztalataidat.”
Hát kérem szépen! Még sokat kell fejlődnöm, hogy így lássam én is a dolgokat, de mint mondtam, minden erőmmel rajta vagyok az ügyön!
Vélemény, hozzászólás?